Az önmunka szerepe a tudatszint emelésében és az ÖNvaló megértésében
Az valódi ÖNvalónk itt a Földön csak különböző szinteken élhető meg, az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szinten éljük meg. (Erről egy korábbi előadásomban is beszéltem, melynek felvétele elérhető a SpirRac Tékán keresztül: Tudatszintemelés önmunkával). Amennyiben szívesebben néznél videót, kattints ide!
A Hawkins-féle tudattérkép
David R. Hawkins: Erő kontra erő c. könyvében (Agykontroll Kft, 2004) található egy tudattérkép, mely a tudatosság szintjeit mutatja meg mérhető formában. Hawkins munkássága arra irányult, hogy bekalibrálja a különböző tudatszinteket, hiszen a tudat egy meglehetősen széles spektrumon valósul meg.
Hawkins az ÖNvaló megélésének szintjét az 540-es erőszintre teszi, ami gyakorlatilag nem – vagy csak nagyon kevesek számára – érhető el itt a Földön.
Ez alatt, a lg 500-as szinten található a Szeretet tudatszintje, mellyel leginkább Jézus azonosítható. Ez az elfogadás állapota, amikor elfogadunk mindent, ami van, ellenállás nélkül.
Einstein, Leonardo Da Vinci és Dante a 400-as szinten mozogtak a maguk nagyszerű életével: ez a “Csúcs-Ész” és a zsenialitás, illetve az önmegvalósítás állapota. Ez az a tudatszint, ahol hozzáférhetünk a kollektív tudathoz, és mi magunk is ide törekszünk.
Ezt a három szintet azonban többnyire csak pillanatokra (esetleg néhány napra) vagyunk képesek megélni, és az idő nagyobb részében ennél alacsonyabb tudatszinteken mozgunk. Nem mindegy azonban, hogy ez az alacsonyabb szint milyen alacsonyat jelent.
A tudatszint emelése önmunkával
A spirituális munka során a célunk az, hogy a lg 200-as, vagyis a Bátorság tudatszintje alá ne essünk le. Ez a konfrontáció szintje: amikor bátran ránézünk arra, ami van. Ezt azonban nem azért tesszük, hogy szembeszálljunk vele, hogy harcoljunk érte vagy ellene, hanem pusztán azért, hogy bátran megismerjük. Ide kapcsolódik minden, amikor megállunk és elgondolkodunk, vagyis a feltárás:
- mi az, ami most történik?
- mi az, amit most érzek?
A Bátorság tudatszintjén mozgó ember vállalja a kihívásokat. Ő az, aki vállalja az életet, aki beleáll az eseményekbe, aki tudatában van saját felelősségének az élete folyásában. Nem verseng, inkább abbahagyja a versengést, és bajtársiasan viselkedik. Ezen a szinten kezdjük el meglátni, megérteni az embereket: hogy a másik ugyanúgy bajban van, ugyanúgy a saját félelmei rángatják, ugyanúgy követ el hibákat. Itt kezdünk el elfogadóbbak lenni magunkkal és embertársainkkal is.
A 200-as és az afelett lévő szintek már mind nagyon jó tudatállapotnak számítanak, tehát minimálisan érdemes a 200-as szintre törekedni, legalább ezen élni, amennyiben a spirituális úton haladsz.
Éppen ezért fontos figyelni arra, hogy az ennél alacsonyabb tudatszinteken minél kevesebbszer, minél rövidebb ideig tartózkodj. A Szégyen, a Bűntudat, a Depresszió, a Félelem, a Vágyakozás, a Harag és a Büszkeség állapota mind a hiányból teremtés állapota. Ezek a tudatszintek a “Senki” vagyok és a “Nem-Akárki” – vagyis “Valaki” – vagyok állapotok között mozognak, és egyébként az életünk első felében teljesen normális, hogy megéljük őket.
Eljutunk azonban az életünk folyamán egy olyan pontra, amikor ebből tovább kell lépni, mert olyankor már nem érdemes erőszakosan, akarásból, félelemből tolni-húzni-vonni az életünket. Helyette inkább érdemes beleállnunk az életünkbe, és konfrontálnunk, azaz ránéznünk a problémáinkra. Ilyenkor át tudunk billenni abba a tudatállapotba, amikor már nem “Valaki”, vagy “Nem-akárki” vágyunk lenni, hanem “Én”, azaz “az, aki vagyok”. Ez az önazonosság állapota. Itt elhagyjuk a viszonyítási alapjainkat, melyek nem a sajátjaink, és előbányásszuk saját magunkat, és onnantól kezdve saját magunk leszünk a mi viszonyítási alapunk.
