Az előző blogbejegyzésben arról írtam, hogy az önazonosságunk még a legnagyobb szeretetben felnőve is sérül valamilyen szinten.

(A Gyönyörű zöld című filmben egy olyan világot mutatnak be, ahol mindenki önazonos módon tud felnőni. Számunkra ez egyelőre a megvalósítandó feladat: abbahagyni a harcot, csatározást, küzdelmet mind a fizikai, majd a szellemi síkon is, hogy helyette az együttműködést, a kommunikációt, sőt az együttműködő kommunikációt gyakoroljuk.)

Mik azok a programok?

Programoknak nevezzük a tudattalanunkba belekerült dolgokat, melyek meghatározzák az életünket: a cselekedeteinket, a viselkedésünket, a gondolatainkat.

Mi van egy programban?

Egy program az alábbi rétegekből tevődik össze:

1. Egy programnak van információtartalma. Nevezik ezeket hiedelemnek, hitrendszernek is: ezek a gondolatok (melyeket nem feltétlenül öntünk szavakba) az agykéreghez tartoznak, és a verbális intelligenciával megfoghatóak.
2. A programoknak van érzelmi, energetikai komponense is. Ezek érzelmek, érzések, érzetek, melyek az asztrális síkhoz tartoznak. Ez az enegria az, ami az információt megmozdítja.
3. Végül a programokhoz tartozik egy fizikai, testi komponens is: ez a magatartásunk, a viselkedésünk, és ide sorolható a beszédünk is.

Ezért van az, hogy önmagában a gondolatok megváltoztatása nem hoz érdemi változást az életünkben. Ehhez szükséges, hogy az érzelmek és a cselekvések szintjén is változás álljon be, és a program mindhárom komponense egyszerre módosuljon.

A programok szerepe az életünkben

A programok egy része a mindennapi életünket segíti: ide tartozik sok “ösztönös”, begyakorolt mozdulat, képesség, melyekhez nem kell a figyelmünknek, tudatos éberségünknek jelen lennie.

Ezek egy része nyilván nagyon hasznos, más részük azonban nem segíti az életünket, hanem éppen ellenkezőleg: korlátozza, szabotálja. Ezek azok a minták, működések, melyek a félelmeinkből fakadnak. Ezek a démonaink, a mumusaink, melyeket igyekszünk minél jobban elrejteni, illetve elkerülni, hogy működésbe lépjenek. 

Az önmunkában azonban van egy nagyon fontos szabály: tartsd magad előtt a félelmeidet, a démonaidat, hogy rájuk láss, és tudj velük kezdeni valamit, vagyis tartsd őket az uralmad alatt. Hiszen a valódi szabadságot csak akkor érhetjük el, ha a saját szabályainknak megfelelően tudunk élni. Ehhez azonban az szükséges, hogy a félelmeink, mumusaink ne korlátozzanak minket. Ezen korlátok között ugyanis szabályozottan, reaktívan működünk – méghozzá olyan szabályok szerint, melyek nem a sajátjaink.

Hogyan kerülnek a programok a tudattalanunkba?

Annak, hogy valamilyen képesség bekerüljön a tudattalanunkba, a következő a folyamata:

1. Először nem tudjuk, hogy az adott dolgot nem tudjuk.
2. Utána rájövünk (megtudjuk), hogy az adott képességet nem tudjuk. És ekkor dönthetünk arról, hogy ennek a hiányzó tudásnak a megszerzésével foglalkozunk-e vagy sem.
3. Amennyiben a gyakorlás mellett döntünk, akkor egy ponton eljutunk oda, hogy már tudjuk, hogy azt a bizonyos dolgot tudjuk.
4.  Végül pedig ez a tudás annyira ösztönössé válik, hogy már automatikusan használjuk, így tehát bekerül a tudattalanba.

Vannak persze más módok is:

1. Programok bekerülhetnek a tudattalanba például traumatikus helyzetek, hirtelen, sokkoló események hatására is.
2. Programokat bemásolunk másoktól ellesve is – elsősorban persze kicsi korunkban a számunkra tekintélyszemélyeknek számító emberektől. Ilyenkor viselkedési mintákat teszünk magunkévá: hogyan működtessük a világunkat.
3. Sok mindent másolunk a generációs mintákból is. Ennek működése még nem teljesen tisztázott, de a léte már bizonyított.
4. Szavakkal is bekerülhetnek programok, főleg feszült helyzetekben.
5. Végül, de nem utolsósorban, a gyermeki lét sajátossága, hogy azt hisszük, hogy mindent mi okozunk a világban. Ilyenkor a programok a megfigyelések, a saját következtetések alapján is rögzülhetnek.

A tudattalanban rengeteg automatizmus működik

A tudattalant 3 részre szokták felosztani: alsó, középső és felső zónára.

Az alsó zónában többek között azok a dolgok vannak, melyek annyira fájdalmasak, annyira kellemetlenek, hogy eldugtuk őket, hogy egyáltalán kibírjuk az emléküket. Mindannyiunknak rengeteg ilyen tapasztalata, élménye van (ugyanis nem csak a traumák tartozhatnak ide), hiszen bármi, amivel nem tudunk valamit kezdeni, ide kerül. Attól azonban, hogy nem vagyunk tudatában ezeknek, még hatással vannak a működésünkre, a cselekedeteinkre. Az alsó zóna a “barlangok” világa: a sötétség elnyeli ezeket, és számunkra is láthatatlanok maradnak.

A középső zóna az, aminek többé-kevésbé tudatában vagyunk, amit hétköznapi tudatállapotban is el tudunk érni könnyedén.

A felső tudattalanban pedig ott vannak azok a dolgok (tudás, képességek, lehetőségek), amik jelenleg elképzelhetetlenek számunkra. Ezek ott szunnyadnak, csak még nem férünk hozzájuk. Időnként persze betekintést nyerhetünk ide is: ihletett pillanatokban, sugallatok, ötletek formájában, de azért ez inkább ritka. Itt is vannak korlátozó, blokkoló programok, éppen azzal kapcsolatban, hogy kik vagyunk valójában.

Az önmunka többnyire a barlangászással kezdődik. Nekünk kell úgy döntenünk, hogy lemerészkedünk ide, az alsó zónába, és felszínre hozzuk a dolgokat, a fényre, ahol alaposan megvizsgálhatjuk őket. Persze, ezek a helyzetkezelő programok mindaddig rendben vannak, amíg fel nem tűnik nekünk, hogy valami nincs rendben. Ezt pedig a rossz érzések jelzik számunkra.