Buddha ismét feladja nekünk a leckét
Buddha az emberiség egyik legjelentősebb tanítómestere. Nem is annyira a szavai, hanem inkább az Élete, a viselkedése – és az ehhez fűzött magyarázatai szolgálnak számunkra követendő-követhető példaként. Erről szól az alábbi történet is, amely ismét elgondolkoztathat MAGunkról. És ha kár csak egyetlen reaktív viselkedésmintánkra ráismerünk, már nyertünk valamit! Fogadd szeretettel!
Buddha egy fa alatt ült, és a tanítványainak magyarázott. Odament hozzá egy férfi, és beleköpött az arcába. Buddha megtörölte az arcát, és visszakérdezett:
– És most? Akarsz még mondani valamit?
A férfi kissé összezavarodott, mert nem számított arra, hogy ha valakinek az arcába köpnek, az képes megkérdezni: „És most?” Ez még egyszer sem történt meg vele. Ha megsértett valakit, az feldühödött, és visszavágott. Vagy, ha gyáva és puhány volt, akkor mosolygott, és megpróbált a kedvében járni. De Buddha egyikhez sem hasonlított. Nem volt dühös. Egyáltalán nem sértődött meg – és gyáva sem volt. Csak tárgyilagosan megkérdezte: „És most?” Más nem történt.
Buddha tanítványai viszont nagy haragra gerjedtek, nem gondolkodtak, hanem reagáltak. Legközelebbi tanítványa, Ánanda így szólt:
– Ezt nem tűrhetjük el. Te csak tartsd magad a tanításaidhoz, mi meg majd megmutatjuk ennek az embernek, hogy ilyet nem tehet! Meg kell büntetnünk érte! Máskülönben mindenki elkezd majd ehhez hasonló dolgokat cselekedni.
Buddha ezt felelte:
– Hallgass! Ő nem okozott nekem fájdalmat, de te igen. Ő új ember, idegen. Bizonyára hallott felőlem valamit, hogy „ez a férfi vallástalan, veszélyes ember, aki letérít másokat a helyes útról, egy forradalmár, egy erkölcstelen gazember”, és ezek alapján alkotott rólam képet. Nem engem köpött le, hanem a saját elképzelését, azt a képet, amelyet rólam alkotott – hiszen nem ismer engem, akkor hát hogyan köphetett volna le engem?
– Ha mélyebben belegondolsz – mondta Buddha -, a saját elméjét köpte le. Én nem vagyok része, és látom, hogy ez a szegény férfi bizonyára valami mást is akar mondani, mert ez is a közlés egyik módja – a köpés is egy eszköz arra, hogy elmondjunk valamit. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan – a mély szerelem, az erős harag, a gyűlölet, az imádság idején. Vannak olyan intenzív pillanatok, amikor a beszéd kevés. Ilyenkor tennünk kell valamit. Amikor nagyon szerelmesek vagyunk, és megcsókoljuk vagy megöleljük a kedvesünket, mit teszünk? Elmondunk valamit. Amikor haragszunk, rettenetesen haragszunk, és megütjük vagy leköpjük a haragosunkat, azzal is mondunk valamit. Én megértem ezt az embert. Bizonyára valami mást is akar mondani, ezért kérdeztem meg tőle: „És most?”
A férfi még inkább összezavarodott. A tanítványainak pedig ezt mondta:
– Ti nagyobb fájdalmat okoztatok, mert ti ismertek engem, évek óta velem éltek, és még mindig visszatámadtok.
A férfi meglepetten, összezavarodva tért haza. Egész éjjel nem tudott aludni. Ha valaki találkozik egy buddhával, rendkívül nehéz, lehetetlen ugyanúgy álomba merülnie, mint előző éjszaka. Szüntelenül ott kavarog a fejében az élmény. Nem tudta megmagyarázni magának, mi történt. Egész testében remegett, és verítékezett. Még sohasem találkozott ilyen emberrel; Buddha darabjaira törte egész elméjét, minden megrögzött szokását, egész múltját. Másnap reggel újra odament. Buddha lábaihoz vetette magát, aki újra megkérdezte:
– És most? Hiszen ez is egy módja annak, hogy elmondjunk valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor idejössz, és megérinted a lábamat, azzal olyasmit mondasz, amit szokványos eszközökkel nem lehet elmondani, amihez minden szó kevés; nem fér el bennük.
Aztán így folytatta:
– Nézd, Ánanda, ez a férfi megint itt van, és mond valamit. Olyan ember, akiben mély érzelmek dúlnak.
A férfi felnézett Buddhára, és azt mondta:
– Bocsáss meg azért, amit tegnap tettem!
Buddha így felelt:
– Bocsássak meg? De már nem vagyok ugyanaz az ember, akivel tegnap azt tetted. A Gangesz szüntelenül áramlik; soha nem marad ugyanaz a Gangesz. Minden ember egy folyó. Az az ember, akit leköptél, már nincs itt; én csak hasonlítok rá, de nem vagyok ugyanaz, sok minden történt ebben a huszonnégy órában! A folyó nagyon sokat haladt előre. Ezért nem tudok neked megbocsátani, mert nincs bennem semmi neheztelés irántad. És te is más vagy. Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött, mert az a férfi dühös volt – milyen dühös volt! Ő köpött, te pedig meghajolsz előttem, megérinted a lábamat; hogyan lehetnél ugyanaz az ember? Nem vagy ugyanaz, ezért felejtsük is el a dolgot. Az a két ember, aki köpött, és akit leköptek, már nincs többé. Gyere közelebb! Beszélgessünk valami másról!
Osho
De én erre képtelen vagyok!
Eszembe jutott, amikor a 4 év körüli fiam egyszer leköpött. A fürdőkádban pancsolt, és váratlanul leköpött a csapból a szájába csorgatott vízzel. Abban a pillanatban arcon legyintettem. Nem erősen, de én nem ütöttem meg őt addig. Mindketten nagyon meglepődtünk. Én nagyon kiakadtam, csak akkor még nem tudtam, miért. Sértetten kimentem a fürdőből. A fiamnak azt mondtam, hogy gondolkozzon el rajta, hogy mi lehet a bajom. Nekiláttam mosogatni. Az is egyfajta tisztítás, és le is földel. Így a Felső Énem, a Buddha-természetem kapott egy kis teret, hogy működésbe lépjen. Felmerült bennem, hogy itt valami nem stimmel. Az én fiam szeret engem, miért köpne le?! Miért alázna, miért szégyenítene meg?!
Pár perc elteltével képes voltam kérdező üzemmódba kapcsolni. Akárcsak Buddha. Visszamentem a fürdőkádban elhagyatottan ülő gyerekemhez, és megkérdeztem, hogy tudja-e, mit jelent leköpni egy másik embert. A válasz: Nem. Ő valamelyik rajzfilmben látta, hogy a lámák köpdösnek, és az vicces volt.
Ezen a ponton kapcsolt be a bűntudat a négyzeten. Hogy micsoda anya vagyok, hogy én meg reflexből arcon legyintettem! Természetesen bocsánatot kértem, és elmagyaráztam neki, hogy mit jelent az emberek világában ez a tett. És megígértem, hogy utána járok a saját reakciómnak.
Buddha és én közöttem tényleg csak ennyi a különbség. Buddha szent volt, megvilágosodott mester, aki minden pillanatban kapcsolatban volt a Felső Énjével, a tengelyében állt, és a szívterében tartózkodott. Mi meg még állandóan kiesünk onnan.
Ez voltaképp nagyon jó hír. Hiszen ez azt jelenti, hogy ez a lehetőség számunkra is adott.
Buddha már ki volt oldva, amikor leköpték, én meg még nem. De a gyerekem tanítását követve, az önmunkám nyomán most már én is sokkal kevésbé vagyok reaktív. Még bőven van min dolgoznom a szentté válásig, de állítólag az út a lényeg, és nem a cél. A szememet mindenesetre rajta tartom. És a mellékes nyereség: a fiam konkrétan megtapasztalja, hogy a szülője valóban képes könnyedén megváltozni, pillanatok alatt. És szerintem ez igazán klassz örökség Számára.
